Constantin d'Leuv

Faj : Ember

Constantin d'Leuv

Faj:Ember

Nem:Férfi

Külső:
Vékony, de meglepően erős karú férfi, mondhatni jóképű is lehetne, ha nem lenne arca oly meggyötört, szemei megannyi sok borzalmat látottak, s borostás, alultáplált. Ruhái akár a közembereké, nem visel semmilyen ékszert sem cicomát, beszéde halk és gyenge, szavai mégis mélyre hatolnak az arra nyitott lelkekben. Fegyvert nem hord magával, még csak egy kést sem, nem harcos, semmi esélye nem lenne még egy átlagos emberrel szemben sem, hiába erős marka és karjai. Haja hosszú, barna, szemei pedig olyan sötét barnák, hogy már-már feketének is lehetne hinni bizonyos távolságon kívül. Vésőit, kalapácsait nem hordja magánál, csak néha kőpor az mi árulkodó jel, de amikor csak eszénél van igyekszik ezt is eltüntetni magáról.

Jellem:
Elvont személyiség, életen és más dolgokon merengős, szörnyű titkát úgy titkolja ahogy csak tudja, ahogy magát művész kilétét is. Az élet számára majdnem akkora átok mint az ami egyébként is meghatározza azt, de ettől függetlenül mindig ott pislákol a remény benne, hogy egyszer talán talál valakit aki őt ez alól mentesíti és új életet kezdhet, egy boldogabbat, hol feledheti azt amin évek óta szenved. Alapvetően kellemes társaság, mikor éppen nem komor, ez leginkább némely művének az elkészültét jelzi, de ezt persze nem feltétlen tudni róla. Ilyenkor erőteljesen magába zuhan, szinte fizikai fájdalommal tekint előre a következő rémség megszületésére.

Történet:
Vannak kik azt mondják, hogy a háborús bűnök sosem évülnek el. Ez meglehet nem egyetemes igazság, de megosztja az egyéneket, ha erről kell vélekedni, a legtöbb esetben. Vegyünk egy művészt, ki szobrász családból származik, messzi föld gyermeke, ki életét tehetségének szentelte, s ahogy életének jó ételébe nem odavaló, destruktív fűszer került, onnantól váltak a dolgok igazán tragikussá és egyben "érdekessé". Constantin ugyanis más fiatal férfi volt mikor történt élete legnagyobb tragédiája, szerelmes lett. Ez gyakran egy művész legnagyobb konfliktusát jelenti, de Constantin ennél sokkal szörnyebb sorsra lett hivatott. Régi élete utolsó napján egy hihetetlenül szemrevaló modell lépett be galériájába, a férfi pedig mint művészlélek egyszerűen elveszett az igéző pillantásokban, a csodás és tökéletes domborulatokban, később pedig a telt rózsás ajkakban. A nő, neve immár lényegtelen, akt szobrot kívánt készíttetni magáról, s busás jutalmat ígért, a férfi pedig azonnal igent mondott, maga sem értette igazán miért ily hirtelen, de akkor még ez fel sem tűnt neki. A szobor bizony sokáig készült mert minél tökéletesebbet akart teremteni, nem csak mert modellje meghagyta, nem hibázhat, de hajtotta a nő iránti sehonnan szült szenvedélye, nem egy alkalmukkor kötöttek ki egymás karjaiban, Constantin pedig elhanyagolta minden más munkáját, csakis a szépség szobrán fáradozott. Ám amikor e mű elkészült -s kétséget kizáróan páratlan lett- megszűnt a világ létezni. Kuncsaftja -és szerelme- közölte vele, hogy a mű siralmas lett, az ő szépségét bemocskolja, s kiderült mi az összes felmerült kérdést szülte: boszorkány volt. A hiú bestia pedig természetes, hogy nem vágyott az összetört művész szívre, s mikor Constantin elkeseredett bánatában összetörte egy kalapáccsal a szobrot, mégis égtelen haragra gerjedt; így hát megátkozta. Megátkozta a művészt, láncot kötött elméjére, s kezeit olyan erővel ruházta fel, melyet ezen körülmények között senki sem kívánna magáénak. Galériája romokban hevert, vevői nem jöttek, de már azok sem kik hű visszatérők voltak, ám a művész tovább dolgozott, fáradhatatlanul, mint akit korbáccsal vernek. Szobrai viszont már sokkal szörnyebbek voltak. Különféle torz lényeket, mutáns embereket és bestiákat kezdett el szüntelen gyártani, mestermunkák voltak, ám többé képtelen volt szépet alkotni, csak azok bizonyos részeit, némelyiknek szép telt idomai voltak ahol éppen nem voltak torzak, vagy éppen leírhatatlanul csodás arcuk. De ezzel nem ért véget a katasztrófa sorozat. A kész szobrok ugyanis éjjelente életre keltek s mindent megtámadtak mi útjukba került, egyikük az első éjen magának Constantine-nak is eltörte a bal karját amit máig érez hiába gyógyult meg és forrt össze a csont. És ez így folytatódott tovább. Hiába próbált menekülni a városból és saját lelkének förtelmes teremtményei elől, a királyi gárda mégis elfogta... de nem ölték meg. Országa bizony hadban állt, s a háttérben, miről a nép mit sem sejtett, úgy vélték e pusztító erőt az ellenség ellen fordíthatnák, hiszen e kőszörnyek igen veszedelmes ellenfeleknek viszonyultak. Csaknem fél éven át gyártotta ezeket az irányíthatatlan bestiákat nekik saját tömlöcében, mindez kiderült, egy főpap látogatta meg, s az döbbenten állapította meg, hogy nem puszta átokról van szó, ugyanis minden kényszert mit e férfi végez egy lelkéhez láncolt démon irányít, ahogy magukat a szobrokat is. Amikor ez napvilágra került, azonnal elrendelték Constantine kivégzését kit ki tudja miért a démon mentett meg maga; sosem beszéltek egészen máig de azon a napon az egyik torz, négy lábon mozgó szobor szöktette meg tömlöcéből s juttatta olyan helyre hol eltűnhetett a szemek elől. A meggyötört művészt ki megannyiszor véget akart vetni életének éveken át nem látták viszont.

Megjegyzés:
Szobrai különféle kövekből készülnek, márványt sosem használ. Ezen szobrok amint kész állapotba kerülnek megelevenednek, méghozzá éjszaka, akár a vízköpők, s valóban a Constantine-t uraló démon irányítja őket, sosem tudni mi céllal. Ellenben akit meglátnak azt általánosan megtámadják, mintha csak céltalan zúzógépek lennének. Elpusztíthatóak ha kellően összetörik őket, de ha egy is átvészel egy éjszakát, akkor újra mozdulatlanná dermed és a következő éjjelen újfent megelevenedik.