Bár ő magát nem tartotta sem rafináltnak, sem mágusnak, ezen most nem áll le vitázni a lánnyal, inkább halkan hümmög egyet. Mikor viszont elkezdi firtatni a maszk dolgot, már visszafojtja a lélegzetét. Csak akkor fújja ki megkönnyebbülve a levegőt, mikor Shama folytatja a beszédet és biztosítja őt, hogy nem erőlteti a dolgot tovább.
-Valójában nem láttalak pucéran. Vagy eltakartak a bennszülöttek, vagy vak sötét volt. -Válaszolja megkerülve a maszk-dolgot, majd elmosolyodik. Na jó, valamennyit persze látott, de ezt már nem mondja ki hangosan, csak magában örül.
Egyre közelebb érnek a völgyet gyűrűként ölelő hegy délnyugati oldalához, hátukat már kellemesen melegíti a felkelő nap.
-Még ki kell bírnunk egy kicsit. -Ennek persze ő maga sem örült, hisz a lányhoz hasonlóan kimerült volt. Szerencsére, ha minden igaz már nem voltak messze az erődtől, bár nehéz volt pontosan megmondani, hol a bejárata a végtelen hosszúnak tűnő hegyoldalban.

Az út hosszúnak ígérkezik, de egyiküknek sincs energiája cseverészni, így jó darabon csak csöndben haladnak egymás mellett a patakot követve. Zed végig a kezében tartja iránytűjét, hogy véletlenül se tévedjenek el, hol azt nézegeti, hol pedig a lassan világosodó égboltot. Shama töri meg a csöndet, mire a férfi halványan elmosolyodik maszkja alatt. Hümmög egyet, közben azon gondolkodik, hogyan is lehetne jól válaszolni erre.
-A jó társaságot bizony meg kell becsülni, néha pedig meg kell menteni. -Mondja végül kicsit elnevetve a végét. Anyja az élet tiszteletére tanította őt és hogy sose mulasszon el segítséget nyújtani annak, akinek szüksége van rá. Ezt mindig észben tartotta. Tetszett neki a lány talpraesettsége, mégis igyekezett nem arra gondolni, hogy eddig mindig rossz vége lett, ha valamilyen hölgy a társaságában ragadt és megkedvelte őt.

Shama úgymond közvetlenségére meglepetten felnevet zavarában, de persze ettől függetlenül nem fordul meg, hogy a lány még véletlenül se gondolja, hogy leskelődne. Mikor végzett a mosdással és felöltözött, a javaslatra, hogy menjenek vissza az erődbe Zed egyetértően bólogatni kezd.
-Az a legjobb, amit tehetünk. Egy időre úgy hiszem eleget láttam a völgyből... -Válaszol, közben a táskájához lép, hogy előtúrjon belőle egy régi, megkopott iránytűt. Lassan de biztosan stabil helyzetbe állnak a mágneses mutatók, Zed pedig ahhoz mérten beáll délnyugat felé.
-Ha minden igaz csak a patak mentén kell haladnunk fölfele, és visszatalálunk. -Állapítja meg, közben a biztonság esetére még az égre is felpillant. Nem tudta milyen messze lehet az erőd, de fáradtsága ellenére ez után a kaland után úgy gondolta jobb, ha nem pihennek le a környéken. Vállán keresztül veti táskáját és útra készen leporolja kicsit magát, majd a lányra pillant.
-Mehetünk?

Hát most már kénytelen leszek rá! - vigyorog a férfi szavaira. - Írni is fogok egyet, hacsak meg nem fagyok...
Hálája jeléül rávág a férfi fenekére, majd hátat fordítva neki, elvonul a patakhoz, hogy megmosakodjon. Nehezen jön le ez a furcsa kulimász, megszenved vele rendesen, de végül sikerrel jár. Amikor végre kellően tisztának érzi magát, vacogva törölközik meg egy kendővel több-kisebb sikerrel, majd felöltözik ruháiba. Ellenőrzi, elsőként szeretett Dottiját, majd mikor mindent rendben talál, útra készen áll már a férfival szemben.
- Arra jutottam, hogy vissza akarok menni az erődbe és egy jó forró kandalló előtt megvacsorázni. Nem tudom neked akad-e más teendőd de én biztosan oda tartok... amint rájöttem hol vagyunk. És merre, az arra.

-Meg bizony. Valami olyasmit is ígértél, hogy dalt írsz rólam. Ne felejtsd el másodjára is! -Viccelődik, közben kínosan ügyel rá, hogy ne leskelődjön még véletlenül se, főleg mikor Shama egész közel hajol hozzá. A patak mellettük teljesen alkalmas lesz a lány számára, hogy megmosakodjon, addig is Zed még mindig háttal állva mesélni kezd.
-Szóval elraboltak minket, és szinte teljesen meztelenül engem felkötöztek egy fára, téged pedig mágiával éneklésre és táncolásra kényszerítettek. Több tucatnyian voltak a bennszülöttek és egytől egyig magukon kívül voltak. Talán valami ünnepély vagy rituálé lehetett? Szerencsére sikerült kiszabadulnom és akkor eloltottam a hatalmas tüzüket. A sötétség leple alatt sikerült téged kilopnom közülük és a vállamon hoztalak idáig. Nagyon szívesen. -egészen beleéli magát ahogy mesél. Így utólag fenemód izgalmas és jó kalandnak tűnt az egész és Zed büszke volt magára, hogy jól helyt állt.

- Hogy... mi? - vonja fel egyik szemöldökét. - Az még rendben van, hogy ők tették, de... jó, azt hiszem nem is akarom érteni. Ezek szerint... - képén vigyorra feszülnek ajkai. - Csak nem megmentettél, haaa?
Kuncogva kel fel, bár eleinte kissé imbolyog még, s kebleit takarva megy oda Zed mögé, hogy félig mellé hajoljon, hogy lássa az... "arcát", amit persze maszk fed.
- Te kis hős, te - kuncog. - Viszont nekem valahol meg kéne tisztálkodnom én fel nem veszem a ruháimat erre a... valamire. Bár megnézném most magam lehet jól is festek. Elmeséled pontosan mi történt? Én csak arra emlékszem amikor menekülni kezdtünk a vízeséstől. Onnantól semmire. Bár mintha valami lüktető hang... dobszó? Vagy hasonló derengene.

Miután kényelmesen felöltözött, leült egy fa tövébe, hogy pihentesse zsibbadó lábait és szusszanjon egyet. Rövidesen a lány is magához tért, Zed addig nem akarta őt felöltöztetni sem lemosni, erkölcsi okokból. Ránéz Shamára, aki visszanéz rá és őszinte értetlenséggel pislog párat. A vádaskodást mondjuk már magára veszi, meglátása szerint nem ezt érdemelné.
-Ha az érdekel, hogy én vetkőztettek-e le és festettelek össze, akkor nem, nem én voltam. -Kéri ki magának kissé sértetten, közben elfordul, ahogy Shama kérte.
-Ha kíváncsi vagy, az életemet kockáztattam azért, hogy megmentselek. Van elképzelésed arról, hogy kik voltak azok a bennszülöttek és miért kerestek énekest a bandájukba személyedben? Emlékszel bármire? -Kérdezősködött, miközben feltűnően nem arra nézett, amerre a lány volt. A fák között járt a tekintete, még nem nyugodott meg teljesen és nem mert volna megesküdni, hogy nem találnak rájuk.

A lányhoz már hiába beszélt, mivel az rongybabaként esik össze a tűz kialvásával párhuzamosan. Zed pont el tudja még kapni, bár nincs könnyű dolga a festékkel összekent testtel egyensúlyozva. Mint egy zsákot, a vállára dobja, hogy stabilabb fogást találjon rajta. Elég csúnyán megzavarta az ünneplést, még volt egy kis ideje, mielőtt a bennszülöttek feleszmélnek, mi történik. Sietős léptekkel tör magának utat a tömegen keresztül az erdőbe, és legnagyobb meglepetésére sikerül kijutnia a tábor területéről, mielőtt elkapnák őt. Futásnak ered, úgy rohan, hogy vissza se néz, csak imádkozni tud, hogy ne botoljon fel valamiben, vagy ne ütközzön fának a sötétben. Ügyesen sikerül meglépniük, bár a lányt és mindkettejük cuccait cipelve még így, adrenalintól hajtva is hamar elfárad, még ha nem is volt valami nehéz Shama. A futásból lassan kocogás lesz, és mikor már Zed biztos lehet benne, hogy nem követik őt, sétára vált, mert nem bírja már tovább szusszal. A lány még mindig nincs eszméleténél, ő pedig nem állhat meg az erdő kellős közepén, mert hiába a menekülés, itt hamar megtalálnák őket a bennszülöttek, akik vele ellentétben ismerik az erdőt. Fogalma sem volt, hogy merre tart. Azt tudta, hogy az erőd délnyugaton van, de nem tud ilyen sötétben tájékozódni. Mikor már annyit sétált, hogy nem bírták tovább a lábai kénytelen megállni egy keskeny patak partján. Ott ritkásabban vannak már a fák, valamennyi fényt adnak a csillagok és a hold, de tüzet nem gyújthat, nehogy megtalálják őket. Óvatosan a fűbe fekteti az eszméletlen Shamát, majd mellé teszi táskáját is. Most, hogy már volt ideje visszaveszi ruháit és maszkját is, csuklyáját visszahúzza fejére és a kesztyűit is a kezeire.

Zed bőségesen el tud jutni a holmikig, senkinek sem tűnik fel. Úgy tűnik a törzs nem számított arra, hogy bárki is próbálkozna bármivel, Zeddel pedig végképp nem foglalkoztak kellőképpen. A vonagló testek között elérvén Shamát, a nő ügyet sem vet Zedre, csupán énekel és táncol, a tűz pedig egyre erősebben lángol. Ekkor Zed megpróbálja eloltani, ami sikerül, de valamiféle ellenállás okán nehezen megy elsőre. Ekkor szabadul el a pokol.
A falu sötétségbe burkolózik, a dobszó egy szempillantás alatt elhallgat, Shama pedig mint egy rongybaba összeesik. Ájultan hever el a földön, hacsak Zed el nem kapja. Nem egy nehéz nő így nem nehéz megtartani, ha úgy alakulna, de teste még sikamlós a friss festékektől. A kábult bennszülöttek nehezen térnek magukhoz, a legtöbbjük még csak kábán pislogva próbál visszatérni ebbe a világba és rájönni mi történt, csak néhányan vannak akik egyáltalán talpra tudnak állni, azok sincsenek még teljesen maguknál. Itt a lehetőség, a menekülésre, már ha Zed ezt képes kieszközölni.

Mikor kinyitja a szemeit, először a fájdalom hasít belé. Elég kényelmetlen pózban kötött ki, arról nem is beszélve, hogy szinte teljesen meztelenül. Motyogva káromkodik valamit, még kissé kómásan, majd lassan kitisztul előtte a világ. A dobok hangja kínzóan lüktet a fejében, a félelem hideg hirtelenséggel szalad keresztül rajta, mikor ráeszmél, hogy mi is történik éppen vele és hol van pontosan. Bennszülöttek tucatjai veszik őt körbe, táncolnak, ünnepelnek egy hatalmas tűz körül, aminek fénye meleg narancssárgán világít be körülöttük mindent. Hamarosan észreveszi Shamát is, akit szintén levetkőztettek és éppen valamilyen festékféleséggel kenik be tetőtől talpig. Teljes értetlenséggel nézi a jelenetet, ahogy a lány átszellemülve, ránézésre önkívületi állapotban énekelni és táncolni kezd, mind hangja, mind mozgása valóságidegen. A hangulat egyre fokozódik, a bennszülöttek úgy látszik teljesen átadták magukat ennek a számára ismeretlen rituálénak, vagy ünnepségnek, vagy bármi is legyen az aminek a kellős közepébe csöppentek. Még neki is kissé a fejébe száll az a különös, mágiával átitatott kábulat, ami valószínűleg az egész törzset irányítja most. A kötél, amivel felkötötték őt egy fából készült oszlop tetejére váratlanul meglazul csuklója körül, ez pedig kihagyhatatlan lehetőségnek bizonyul. Fészkelődni kezd, közben éberen pásztázza környezetét, nehogy valaki rajtakapja, hogy szökni készül, bár elnézve a társaságot nem tűnt valószínűnek, hogy bármi kizökkenthetné őket. Hamar szétfeszíti béklyóját és kicsusszan belőle, nem esik túl nagyot, lábra érkezik. A holmijait már kiszúrta a tűz mellé hajítva, azok nélkül biztos, hogy nem megy sehova. Óvatosan sikerül odalopódznia, valóban senkinek nem szúr szemet. Közelebbről vizsgálva a bennszülöttek tekintete teljesen ködös, talán már nem ezen a világon voltak. A füst a levegőben bódító volt, minél közelebb ment a forrásához, annál biztosabb volt benne, hogy hallucinogéneket égetnek, szóval sietnie kellett, mielőtt ő is a hatásuk alá kerül. Nem volt ideje felöltözködni, csak felkapja a táskáját és kapkodva minden egyéb holmit, Shama ruháival együtt beletuszkol, majd vállán átdobva elindul a lány felé, aki nem messze tőle épp olyan táncot lejt, hogy Zed szinte belepirul. A szertartás énekesnőjét viszont már nem tudta volna feltűnés nélkül elrabolni, ezzel tisztában volt. Ki kellett találnia valamit, hogy elterelje a bennszülöttek figyelmét, akár csak egy pillanatra is. Egyetlen lehetősége volt, és ami azt illeti, nem is volt olyan rossz ötlet. Shama mögé osont, majd a hatalmas tűz felé fordult és szinte beleizzadt a koncentrálásba, ahogy levegőbe emelte egyik kezét és addig nyitott tenyerét egy határozott mozdulattal ökölbe szorította. Nem volt túl szerencsés ami a mágiát illeti, de ezúttal sikerült neki. A lángok egy pillanat alatt kialudtak és teljes sötétségbe borult minden. A fák lombjain keresztül még a holdfény sem hatolhatott át, szó szerint semmit nem lehetett látni.
-Gyerünk! -Súgja a lány fülébe, miközben karon ragadja őt és elindul vele kifelé a tömegből.

Zed számára a sötétséget ki tudja mennyi idő múlva fájdalom váltja le. Dobolásra, fülsiketítő dobolásra ébred, s egy hatalmas tűz fényére. A hűvös éjszakát langyosra festik a méretes lángok, melyek bódító füvek füstjét köhögik magukból, s mikor a férfi magához tér, sok dolog válik, hamar nyilvánvalóvá a számára. Elvették minden fegyverét, még maszkját is leszedték róla, félmeztelen, csak nadrágot és csizmáit hagyták rajta, mindennek tetejében, egy erős, magas, ágtalanított fatörzsre kötötték fel, a kezeinél fogva. A tűzzel szemben állították, alatta a bennszülöttek, -nők férfiak, gyerekek egyaránt- táncolnak és hajlonganak, nehéz eldönteni, hogy valamiféle rituálé, vagy ünnep szemtanúja lehet a férfi.
Shamát is meglátja, viszonylag hamar, de őt másabb fogadtatásban részesítették, ő két kisebb pózna között áll, két kezét a póznákra kötözték, egy magaslaton van a tűz mellett, jól látható helyen. Shamától is elvették mindenét, teljesen meztelenre vetkőztették, elszámítva egy kicsiny ágyékkötő féleséget, ámde Zed nem láthatja teljes meztelen valójában, ugyanis nem magában van, bennszülött nők és férfiak állnak mellette, tartják, hogy ne essen össze és fekete, lila, és kék festékszerűséggel kenik be az egész testét. Zed éppen akkor tér magához, mikor már csak az arca van hátra, a dobszó pedig fokozódik, a lentiek már-már önkívületben vonaglanak. A festék végül rákerül Shamar arcára is, s mikor az utolsó ujjal húzott vonás a helyére kerül, egyszer csak felpattannak a nő szemei. Fogvatartóik közel áhítattal oldják el a nő kötelékeit, aki nem menekül, nem is próbál szabadulni, csupán leereszti kezeit és zavaros tekintettel a tűzbe mered.
Elnyílnak többszínű ajkai és természetellenes ének hagyja el őket, hiába ő énekel, mindenfelől hallatszik, s a bennszülöttek éljenzésbe kezdenek. Zed a tűz mellett láthatja holmijaikat, egyetlen kupacba összehordva, érezheti a szokatlan mágiát a levegőben, érezheti, hogy szinte forr a vére, ő is késztetést érezhet, hogy a többiekkel ünnepeljen. Shama széttárja karjait és kecses, enyhén vonagló táncba kezd, teljesen egyértelmű lehet, hogy nincs önmagánál, elbájolták, vagy hasonló. Érezni, hogy valami közeleg, Zed tudatába pedig befurakodhat a gondolat, hogy nem lesz jó vége ha az elérkezik. Ekkor jön az ő nagy lehetősége. A bennszülöttek gyakorlatilag semmire sem figyelnek, már mind a földön vonaglanak és énekelnek Shamával, aki férfi szívet keserítő látványt nyújt. A férfi ekkor érezheti, hogy a kötése meglazul; hogy az anyag minősége volt-e rossz, vagy az istenek áldották meg szerencsével az igazi rejtély, de ha elég ügyes, könnyedén szétfeszítheti béklyóit, alig másfél méterre van a föld felett így amikor leérkezik sem lesz semmi baja. Mivel mindenki önkívületben van rajta kívül -noha érezheti, hogy ő is közeleg ehhez az állapothoz, néha azon kaphatja magát, hogy Shama énekéhez dúdol- szabadon tud dönteni mihez kezd, menti az irháját, vagy megpróbálja Shamát is megmenteni.

A támadók hála az égnek veszik a lapot és elszelelnek, mielőtt nagyobb baj lehetne és Zednek még több bennszülöttet kell lángra lobbantania. Szerencsére Shama ránézésre rendben volt, Zed felsegíti őt a földről és kínosan nevet egy kicsit.
-Olyasmi... Ahogy te is.-Motyogja válaszul, még mindig kicsit nehézkesen lélegezve a sok futástól. Nincs a legjobb formában, állapítja meg kissé elszontyolodva. A sok izgalomtól még mindig borzong, nehezen szedi össze a gondolatait. Hősnek ugyan nem nevezte volna magát, ugyanis nem hősiességből cselekedett az imént, sokkal inkább rémületből, de ezt nem tervezte bevallani. Nem érti, a lány miért nem fejezi be a mondatot, de hamar rájön, ahogy meglátja a kis nyilat a vállában. Utána nyúl, hogy elkapja mielőtt összeesik, de már neki is késő. Kis szúrást érez a karjában, még egy elharapott káromkodásra volt ideje csupán, mielőtt eszméletét veszti és a földre zuhan.

Az erdő sűrűjén csak a fáklya fénye vezeti át, girbe-gurba gyökerek keresztezik útját, ragadós levelű és tövises bokrok tépázzák ruháit, karcolnak kicsiny, de viszkető hegeket tökéletes bőrére. Nem túlzottan nehéz követni Maxim elrablóját, ugyanis hallani a férfi kiáltásait mellyel Kat-et próbálja visszatartani, hogy ne kövesse. A borok megtépázódtak, néhány fának sérült a törzse is, ráadásul ha nem is széles, de látható ösvényt vágott magának a lény.
Nem hosszú idő míg aztán fényt fedezhet fel maga előtt. Egy házikó bújik meg az erdőben, az ösvény pedig pontosan oda tart, ám Maxim kiáltásai elhallgattak. Sem neki, sem a lénynek nincs nyoma, csupán a házikó mely láthatóan gondozva van, még ha igen baljós benyomást is kelt. Mohalepte rönkház, tetejére borostyán fut fel, csupán egy ablak látható ezen oldalról, onnan szűrődik ki a benti tűz fénye.

- Tudom is én, mi ez! - hadonászik egy sort a fáklyával, már dühödten figyelve ahogyan annak fája megfogta kesztyűje hófehér színét. Mire azt kisikálja belőle... - Valami lény, aminek talán a tűz a gyengesége. Vagy nagyon szeret máglyahalált szimulálni. Nem hiába lengetem ezt itt - utal a fáklyára.
Magyarázna, magyarázna még tovább, ó, de még hogy, ám egy hirtelen mögötte is elsuhanó alaknak hála meztelen vállán libabőr fut végig. Köpenye meglibben, mikor megpróbál az alak irányába fordulni, hogy aztán csak egy a növekedő tömegfélét csípje el.
- Ó, atyám, ezt ne. Ne, ne, ne - kérlel panaszos hangon.
Engedelmeskedik bátyjának, mi több, megszorongatja annak kezét, úgy sietne vele, ám az a bizonyos csáp megjelentére meglepetésében felsikkant. Esélye sincs esetleg a tűzzel védeni mindkettejüket, a csáp túl gyors.
- MAX! - sikítja és csapot-papot hátrahagyva, a férfi figyelmeztetésével mit sem törődve iramodna meg utána és elrablója után, amilyen gyors tempót lábaiból csak kitud csikarni.
Nem érdekli mennyire tépik meg a faágak tökéletes külsejét, s ha valami útját állja, azt tűzzel próbálná elhessegetni, a szőrös lények ellen bejött.
Elhivatott, lendületes és tombol benne az adrenalin, tőrt rántani sem fél, nehezebb ellenfél is, mint amilyen alapból lenne.

[quote="Kathariann Lavigne"]


- Ha őszinte akarok lenni én valójában annak örültem volna a legjobban ha egy sem bukkan fel... -mondja kissé fintorogva. - Ez valamiféle mágia ugye? Nem hinném hogy papírból volt ez a valami...
A neszezések egyre hangosabbak körülöttük, időnként felbukkannak alakok a fák között, éppen csak villanásnyi időre, de nem kerülnek elő igazán sosem. Majd mintha egyetlen helyre összpontosulnának, látni ahogy növekedik valamiféle tömeg a fák között, hallani ahogy ropognak a fák törzsei melyekhez hozzányomódik.
- Most már értem miért mondják e helyről azt amit - Maxim aggodalmasan néz húgára. - Távozzunk. Gyere, minél hamarabb el kell tűnnünk innen.
Meg is ragadná húga kezét, hogy eliramodjon vele az erdőtől elfelé mire egy méretes fekete csáp vágódik elő a sötétségből, Maxim lábára tekeredik és olyan hirtelen erővel rántja be a sötétbe, hogy Katnak éppen csak a karját húzza meg egy pillanatra. Ezután pedig már csak a fák ropogását hallani ahogy a csáp tulajdonosa elfelé csörtet.
- Menekülj! Utánam ne gyere! - kiált a férfi.

- Nem tudom! - von vállat felemelt hanggal. Nem pánikol, de tagadhatatlanul ideges. - Egyszer csak azt vettem észre, hogy matat a mellkasodnál, nem tudtam mi az és most se tudom!
Jégkék szemében a tűz táncol, az amúgy is gusztustalan lény nem túl gusztusos pusztulása következtében felötlött undorodó arca lassan (tényleg jó lassan) kisimul és mindenféle visszaszólás-visszakozás nélkül indul meg Max irányába. Előbb azonban kendőt vesz elő és egy termetesebb faág után nyúl, hogy valami gyors fáklyaszerűséget kalapáljon össze.
A helyzet sürgőssége ellenére is kényelmesen ráérős, finnyásan megy a tűzhöz (próbálva annyira elbújni a köpenyében a szélkapotta maradványok miatt, amennyire csak tud) és óvatoskodva gyújtja meg a barkács fáklyát.  Kecses, szinte lábhajlítás nélküli léptein se nagyon gyorsít Maximilian felé menet.
- Egek, fúj - söpör le valami gyanúsat a vállairól már bátyja mellett. - Ezt a képet sose tudom majd kiverni a fejemből... Reméljük még több ilyen jön, hátha rám tör a hányinger is.

[quote="Kathariann Lavigne"]


Amikor Kat rárivall, a kéz mozdulatlanná dermed. Talán így is maradna, de amikor a lány port rúg rá, mindemellett bátyja arcába, a férfi zavartan prüszkölve riad fel álmából és már éppen kérdőre vonná húgát mikor meglátja magán a mozdulatlan kezet. Ösztönösen ragadja meg a csuklójánál fogva és egy erőteljes rántással átlendíti maga fölött, így a lény ami a kézhez tartozott, a tűzbe zuhan és előkerül teljes valója. Alapvetően egy fekete szőrzet alól alig kilátszó rémség, végtagjai melyek aránytalanul kicsi testéből kilógnak mind női idomokkal rendelkeznek, az arcát pedig eleinte nem is látni. Sikítozva fetreng a tűzön, nem nagy termetű így a hevenyészett tűzrakó helyet szét is fetrengi, ám szőrébe belekap a tűz és szinte azonnal ellepi az egész testét. Valamiféle érthetetlen okból nagyon könnyen lángra kapott, amikor viszont már úgy tűnt kiszenved, egyszer csak pernyévé hullik szét mintha pusztán papírból lett volna. A kupacot szinte mentem elhordja a feltámadó szél. Maxim talpon terem és kivonja kardját, majd kérdőn néz Katre.
- Mi történt? Mi az istenek bánata volt ez?
Eközben neszezés hallatszik a környékükön levő bozótokból, vélhetően újabb érkezőket sejtetve.
- Ilyesmit még soha nem láttam, gyere a közelembe! - mondja szigorúan testvérének.

- Akkor nem vacsorázunk! Nem érdekel, de nem mész vízbe - akaratoskodik még egyszer, figyelmeztetőnek szánt mozdulattal rezegtetve meg a farkincáját, majd ténylegesen a tó felé indul.
Az éjszakai előkészületek mellett az idő repül, s hamar eljön a pillanat amikor az utolsó napsugár is eltűnik a horizonton, ismét érzi a visszaváltozás bizsergető melegét, ez alkalommal hála istennek elmarad a visszaváltozás is.
- Végre - leheli maga elé finoman megropogtatva ujjait, kinyújtóztatva tagjait és hálásan felkelve a fa mellől, aminek éppen tövében ülve érte az átváltozás.
Fáradtan, de mosolyt magára erőltetve fogadja Max ölelését ám nem élvezi azt sokáig, hamar aludni küldi fivérét, ha akarja az ezt, ha nem. Ő maga még le se pihen, élvezi hogy sétálgathat, hogy megnézheti emberi tükörképét a tó zavartalan vizén, hogy egy picit rendbe szedheti mellesleg amúgy is igen rendezett és csinos külsejét, csak ezután dönt úgy hogy visszatér a kinézett fához és annak dőlve helyezkedik el az éjszakára.
Éberen tölti az estét, jobb szórakozás nem lévén főleg kibontott haját kefélgetve selyemsimára. Érez ugyan némi álmot a szemhéjaira nehezedni, azonban akkor sem szívesen veszi rá magát az alvásra amikor épp nem őrködik. Szereti kiélvezni emberalakban töltött idejét.
Éjfélkor viszont megváltozik a hely addigi békés atmoszférája.
Megfeszülve húzza ki magát a tűz korántsem normális viselkedésére és tőre után nyúl - na nem mintha ez sok veszélyt jelentene a kéz gazdájára. Kővé válva nézi, amint a kéz bátyjához közelít és még inkább megdöbben, amikor ingét kezdi bontogatni. Mint azonban mindig, heves feje gyorsan cselekszik.
- Hé! - pattan fel. Lendülő lába egy nagy adag port rúgna a kézre és a tőr is hevesen pördül a kezében, mindenre készen. - Takarodj mellőle, boszorkány!

- Ismerlek. Tudom, hogy jobban értékelnéd azt a halat. De... legyen. Bár hogy őszinte legyek problémásabb bogyók után kutatni a sötétedő erdőben mint halat fogni a parton.
Akkor végül csak lepihennek, Maxim elvánszorog azért a tóig, hogy megtöltse kulacsát és tömlőit, némi rőzsét is összegyűjt, hoz hozzá a partról köveket, így estére amikor hidegebb lesz, lesz már tábortüzük is, ráadásul teljesen sötétben sem lesznek. A rőzsegyűjtés közben már sikerrel talál is Maxim egy bokrot ami színig van egy kesernyés, de ehető bogyóval és abból szed le egy jó adagot maguknak. Mire mindezzel megvannak, addigra már ropog a tűz és a hasuk is nagyjából tele, a nap pedig eltűnik a hegyek között, hogy a túloldalon a hold váltsa fel őrségében. Kat ekkor már valszín nem macskaként van jelen, amikor sikeresen emberré változik Maxim mosolyogva méri végig, majd a megszokott kötelező bíztató ölelésben részesítené szeretett húgát.
Kicsit még fent marad, jólesik neki emberként látni testvérét, végre látni annak mimikáját és szép vonásait, majd lassan a kiegyezett őrség következik, Maxim alszik, Kat pedig figyel. A környék csendes, néha hallani neszezést, éji madarak csipognak nagy ritkán és a tó tükrét is néha felszakítja egy-egy abból előtörő hal, hogy aztán vissza zuhanjon a habokba. Egészen békés benyomást kelt a vidék a látvány pedig pazar, amit a holdfény biztosít.
Ámde mikor a hold már közel középen jár, Kat arra lehet figyelmes, hogy mikor eltekint a vidékre, majd vissza alvó bátyjára, a tűz fényköre egy karcsú, női kezet világít meg, mely lágyan siklik végig a férfi mellkasán, s betúr ingének gombjai között. Tulajdonosa nem látszik, csak a kar, Maxim pedig valami hihetetlen oknál fogva nem ébred fel rá, csak alszik oldalt fekve, a tűz felé fordulva.

Nem mászik már vissza Max vállára, tudja hogy nem tétel, de valahogy mégis megnyugtatja a tudat hogy legalább az ő, vállat terhelő súlya nem sodorja a még inkább a kimerülés tengerére testvérét.
A hal említésére megkordul a gyomra (azt emberként is imádja), de esze ágában sincs bátorítani is Maxet. Kinézi a bátyjából hogy órákat virraszt kitartóan egy nyomorult tóban, sikertelenül halak után kapálózva.
- Szó sem lehet róla, a végén még belefulladsz, na, egy vizihulla aztán nagyon kéne még ide! Majd eszünk valami bogyót, talán találunk gyümölcsöt is vagy valami tojást, de a halászatot felejtsd el a mai napra!
Emiatti aggodalmában még a valóban megtörtént fűjátszmát és pillangókergetést is elfelejti megtagadni. Majd legközelebb, Max úgyis felhánytorgatja még egy párszor.
Szerencsésen - és kivételesen- célbaérve a fához, kérés nélkül tudja mi a dolga és már megy is a tó felé. Az egész ellenőrisdi megvan röpke öt perc alatt, a víz iható, ráadásul még finom és tiszta is, legalább ezzel nincs gondjuk - ha már az élet minden más oldalával igen.

Lenéz húgára és felpillant a horizontra, maguk mögé. A nap már lassan lemenőben lesz. Aztán lepillant Katre, majd az erőd bejáratára melynél éppen megálltak. Sóhajtva bólint.
- Jól van akkor menjünk az erdőhöz. A tópart közelébe. Ott lesz víz és talán fogok is egy halat vagy ki tudja. Ide meg majd később bemegyünk... egyelőre talán tényleg jobb ha elkerüljük. Gyere vissza ne csitriskedj, viszlek még odáig. Aztán játszhatsz a fűben mint a legutóbb.
Akaratlanul elmosolyodik de ügyel rá, hogy ne kezdjen el nevetni vagy kuncogni azon, mikor húgán eluralkodtak macskaösztönei és kalandozgatott egy kicsit a fűben ugyancsak egy erdő szélén. Valójában lehet nem is így volt csak Maxim feltételezi ezt és valahogy szereti felhozni ha kicsit incselkedni támad kedve húgával, már ha lehet ezt az igen szolid megjegyzést annak nevezni. Ha Kat visszatér a vállára úgy, ha nem akkor is elindulna, egyenesen az erdő széle felé. Hacsak húga nem talál ki valami nagyon komoly akadályt hogy ne jussanak el odáig, ő bizony egy fa tövébe zuttyan le és végre ott kezd el pihenni kicsit, kinyújtva hosszú lábait.
- Nagy ma a hőség. Megnézed a vizet, kérlek?
Kat tudhatja, hogy ilyenkor jobb szaglására céloz, hogy ellenőrizze le iható-e a tó vize. Ő ma most először mutat tényleges gyengeséget ahogy fáradtan ül fejét a fának támasztva.