- Nem is mindig! Kifejezetten keveset alszok ahhoz képest hogy félig macska vagyok. Azok a nap minimum 18 órájában alszanak, én nyolcba se - magyarázza hevesen védve magát.
Egyenesen ül Max vállán, így feltűnésmentesen figyelheti meg bátyja újonnan szerzett sérülését. Nem is tűri ezt tovább sokáig, valahanyadik pihenőnél egyszerűen leszökken helyéről és ellentmondást nem tűrve megtorpan, elállva Maximilian útját.
- Elég volt ebből! Fáradt vagy és még vizet is kell találnunk, eddig megyünk és kész. És _te_ fogsz aludni! - jelenti ki, majd se szó, se beszéd, letérne a lépcsőkről az erdő irányába.

/A játék a völgyben, az erdőben folytatódik tovább /

Megfeszülnek arcizmai amikor Kat hozzáér, de elfojtja nyögését. Nem szereti magát gyengének mutatni húga előtt akiről gondoskodnia kell. Enyhén rámosolyog, majd óvatosan felvenné, hogy vállára helyezze.
- Fent a völgyben. Nem az erődbe megyünk előbb, hanem az erdő szélén letáborozunk. És akkor ott még talán nem eshet baj. Majd őrködöm míg alszol. Aztán majd váltunk. Bár te mindig alszol.
Ha a macska már a vállán van, ő feltápászkodik a lépcsőről és elindul felfelé. Ahogy halad, természetesen nehezedik minden lépés, elvégre fáradt volt már eddig is, de még tűrhetően bírja. Csizmáinak talpai szaporán puffannak a lépcsőfokokon, néhány pihenőnél ő is megáll, hogy ott kicsit kifújja magát.
- Remélem iható a fenti tó vize. Sörrel nem leszek közelebb a nem kiszáradáshoz. Alig maradt vizem a kulacsomban és még rád is gondolni kell.

Kíváncsi lenne arra a másik beszélő macskára, az egyszer biztos. Már ha létezik, ki tudja, tán ezek az agyatlanok csak félreértettek valamit.
A maradék két verőember távozását figyeli, sandít és hunyorít míg már semmilyen erőlködéssel sem látja őket, ekkor fordul bátyja felé, ámbár hangja ekkor is halk.
- Max, jól vagy? - fel is támaszkodik testvére térdére, orrával böki meg arcát. - Ó, tejóég, ennek nyoma lesz, meg fog duzzadni, belilul, elkékül és úgy fogsz kinézni mint egy padlizsán. Lekéne hűteni. Lenne már este, akkor többet tudnék segíteni - bosszankodik.
- Ma már semmiképp se menjünk semerre. Pihenned kell. Keressünk valami többé-kevésbé száraz helyet az erdőben, este hozok tüzifát, valami gyógynövényes izét is csinálhatnánk az arcodra.
Nem mintha ő értene a növényekhez, dehát valamit tenni kell. Hajlandó félretenni a finnyásságát és grimasz nélkül kiejteni a száraz és erdő szavakat, tőle már ez is valami.

A melák igyekezett lerázni magáról a macskát, de az ügyesen kerülgette a forrókását, nem tudott kárt tenni Katben. Mérgesen hajol le megtapogatni enyhén vérző bokáját, miközben a kopasz tetovált mogorván méri végig őket.
- Tehát az a macska nem beszél... hm... jó. Viszont akkor is furcsa vagy te nekem. Nem városi vagy mi?
Aztán az egyik fogdmegnek int, hogy menjen vissza, legalábbis az fogja magát még egyszer végigméri a macskát és Maximet, majd fogja magát és elvonul vissza, egy kisebb utcába. A másik kettő viszont marad. A tetovált végigméri megint a férfit.
- Aztán mi dolgod neked arrafelé, idegen? - veti oda Maximnek. - Tán te is olyan szerencsepróbáló félkegyelmű vagy? - kiköp oldalra. - Hülye aki oda megy én mondom. Elég ránézni arra az istenekhágta hegyekre és kiráz a hideg. A kutya nem megy arra csak mindenféle kalandorok meg csavargók azt se tudják mi van ott. Még a városőrök sem járnak oda.
Láthatóan kirázza a hideg. A tömeg felé fordul szitkozódva, vélhetően a megszökött csalót szidva.
- Na menj, kölyök. Szerencséd van ma. Minden esetre ha kiderül mégis te voltál és a macska mégis beszél, legalább tudni fogjuk merre mentél.
Gonosz vigyor terül szét a férfi baltával faragott képén, majd hátat fordítanak nekik és indulnak ők is arra amerre társuk elment. Maxim biccent nekik, majd a lépcsőre roskad és megtapogatja lassan duzzadó képét.
- Ez az alak akkorát ütött mint egy faltörőkos...

Most épp hatalmas szerencséjük az a bizonyos macskaösztön, Kat ugyanis sikolyszerűen éles, fülsértő és igencsak harcias nyávogással veti magát az ütő sárgadinnye öklű lábára, a tőle telhető legerősebben mélyesztve belé a karmait.
Látszólag nem tervezett leszállni, még a beszélgetés kezdetekor is a férfi lábán lóg, az rázogathatja, káromkodhat, megpróbálhat érte nyúlni, akkor elszökdécsel és vissza, csak úgy, biztos, ami biztos alapon. Játszik, mint macska az egérrel.
Végül csak feladja, amikor a szekrény együttes elbizonytalanodik, érdeklődve néz fel rájuk, míg kecsesen arrébb sétál, jó távolra persze a megtámadott fickótól. Ha lenne említésre méltó szemöldöke, vélhetőleg azt is felhúzná.
A beszélő macska említésére (aki nem ő, ő sosem hódolt szerencsejátéknak) meglepetten néz Maxre és már nyitja is száját, amikor rájön, hogy ezt nem szabad. Akkor megtámadják őket és a bátyja veszélybe kerül. Naaaaagy veszélybe. Azt nem hagyhatja. Most át kell mennie teljes macska-módba.
Lássuk csak, mit is csinál egy macska? Ó, megnyalja a mancsát, itt egy folt. Fúj, mégis mit művel? De muszáj. Szóval megnyalja, de azért nem túl hosszan. Rendben, valami más? Á, igen.
Testvéréhez sétál és dorombolva-hozzásimulva körbe sétálja a lábát. Igen, mintha szerető kiskedvenc lenne aki pontosan ezért is állt ki az előbb úgy mellette.
Ez annyira megalázó, gondolja bosszúsan, de továbbra is dorombolgatva, meg-meglegyintgetve Maximilian lábát a farkincájával. Tökéletes, nem hinné hogy ezek az észlények bárhogy is rájönnének hogy ő nem egy átlagos macska.

- Mondom, ne... - intené odébb lepillantva húgát, de egy sárgadinnye méretű ököl érkezik az arcába, mire a lépcsőre tántorodik.
Balszerencséjére a legnagyobb támadt neki, vélhető, hogy rendesen megfordult a világ a férfi körül. Maxim nyögve tápászkodik fel és fintorogva méri végig az alakot.
- Én nem ököllel fogok küzdeni - morogja és kardot ránt végül. A három alak ekkor hátrébb moccan és ők is kirántják rövidkardjaikat.
- Ha meghalni akarsz felőlem meg is halhatsz - heherészik a vezetőjük. - nekünk így is jó, úgy is jó. A macskát majd megsütjük a Sózott Kutyában.
Maxim akkor meglepetten emeli meg szemöldökét.
- Hogy... hol?
- Jól hallottad kölyök, a Sózottban! - a tetovált kiköp. - A főnök nem szereti ha parádéznak nála.
- Öhm... mi nem jártunk ott akármi is az a Sózott Kutya... - vonja össze szemöldökeit Maxim - Nem a Jégliliomból jöttetek?
A három alakon bizonytalanság látszik. Nem teszik el fegyvereiket, de nem is támadnak. Halk szót váltanak egymással, majd végigmérik Maximet.
- Mi a neved kölyök? - kérdi a főkutya gyanakvón.
- Nem vagyok kölyök. A nevem pedig Maximilian Lavigne.
Erre aztán ingerült hőbörgés a válasz. Sorra teszik el fegyvereiket.
- A francba rossz fickót kaptunk el! - csikorgatja fogait a kopasz. - Nincs valami haverod? Aki ugyancsak macskával jár? Azt mondják beszélő macskája volt és az súgta meg neki mások lapjait kártyázás közben. - Ugye nem beszél a macskád? Mert akkor hazudsz és kinyírunk!

- Makacs vagy, mint az öszvér - morogja elégedetlenül, de beletörődve a válaszba. Erre számított, nem is mert teljes szívvel reménykedni a sikerben. - Nem mintha nem szokhattam volna meg.
Még mindig bátyja fején támaszkodik, amikor apró kis teste akarva-akaratlanul is belerezzen a váratlan kiáltásba. Még egy tulajdonság, amit felírhat a "nem szeretem a macskalétben" listájára, közvetlenül a "nem vagyok macska" és a "befolyásolhatatlan farkinca" közé.
Emiatti felháborodással fordul a hang forrása felé és lekezelően méri végig a kétajtós szekrény triót. Elméje ajtajában ugyan ott kopogtat egy kis hangocska is, hogy talán, esetleeeg aggódnia is kellene testvéréért, hiába is okosabb a férfi mint ezek összesen és megduplázva, mégiscsak hárman vannak egy ellen.
Azaz kettő ellen. Amint talpa földet ér, felborzolja hófehér bundáját és aggresszív fújtatással fedi fel éles fogait - így válaszol Maxnek, a beszéd még hasznos meglepetés lehet. Ő bizony benne van a harcban és ha már egy embertől megszabadíthatja Maximiliant, az is valami. Az eszközei (és ötletei) megvannak hozzá.
Ki is pécézi a kopasz tetováltat, vele szemez, őt figyelgeti. Ad neki egy cicatetoválást is a pók mellé, a körmeivel fogja belé vésni.

- Alapvetően még jó is lenne az ötlet viszont nem foglak egymagadban odaengedni. Ezt te is jól tudod. Együtt kezdtük el annak idején is, együtt csináljuk is végig. Ha te veszélyben vagy én is veszélyben vagyok, nincs apelláta.
El is indulna mikor egyszer csak megállítják őket. Egy nem túl távoli erőteljes, öblös hang.
- No megállni kis barátom! - zengi egy megtermett alak aki igencsak nincs egyedül, két másik társával együtt közelednek feléjük. - Okoztál egy kis problémát valakinek aki nem szereti ha problémát okoznak neki. Szóval most kicsit szórakozni forgunk veled.
Maxim oldalasan hátrafordul a hang felé és szemrevételezi a három alakot. Tudja jól, hogy húga semennyit sem tud neki segíteni macskaként, sóhajtva teszi le a földre válláról és kardja markolatgombjára helyezi kezét.
- A legnagyobbat elintézem, a másik kettő a tiéd - pillant le Katre apró mosollyal ajkain, sejthető, hogy csak viccel.
Tudhatja jól, hogy bátyjának mozgástér kell, ha harcra kerülne sor, de rajta múlik mit cselekszik. Maxim bánt már el efféle fogdmegekkel, így talán nem lesz semmi baj, de sosem lehet tudni, a legjobb ha Maximnek csak magára kell figyelnie.
- Te, ez komolyan a macskához beszél - szólal meg az egyik alak, méretes, izmos, kopasz fején tetoválás csillog, egy méretes pók.
- Jah látom. Elverjük gyorsan elvesszük ami értékes aztán megyünk vissza, gyorsan kell végeznünk - válaszol a vezetőjük aki amolyan tipikus favágó alkat, kérges tenyerek, tömör szakáll, loncsos, ápolatlan haj.
A harmadik nem szól semmit, ő a legnagyobb, láthatóan nem lehet a csapat esze, ő is kopasz de nem tetovált, csupán ujjait ropogtatja bárgyún vigyorogva.

- Nem! Egyáltalán nem! Én arra nem vágyom, hogy _te_ légy veszélyben, _miattam_ - felel kapásból, újra vállon ülve, ezúttal egy kicsit feszültebben, farka mozgásából ezt még Max is megmondhatja. - Biztosan nem mind jámbor, az kizárt. Figyelj, Max - támaszkodik meg mellső mancsaival bátyja feje tetején.
- Ez nem jó ötlet. Naaaagyon nem jó ötlet. Egy éve az én bajom miatt tengünk-lengünk mindenfele, így is túl sokat tettél, ezt nem kell.
Nem igazán ért az effélékhez, de próbál meggyőzően nézni és komoly, de közben valamilyen szinten könnyed arcot is vágni, hogy eloszlassa Maximilian aggodalmát. Vélhetőleg sikertelenül, ismerve a testvérét.
- De mivel nyilván úgyse hallgatnál rám, legyünk legalább okosabb: odamehetnék egyedül, macskaként gyűjthetnék információt, egy cicát csak nem gyilkos le senki és ha biztonságos a hely és van némi fogalmunk a küldetés mivoltáról, te is jönnél. Na?

 
- Ez legyen a legnagyobb problémád most Kathariann - mondja eltökélten, de hangjában nem bujkál természetesen gúny. - Majd kérdezősködünk útközben. Nem rohanunk a vesztünkbe csak úgy ráadásul ha valaki ilyen hatalommal bír és nem megy el saját maga az jelent valamit. De végre itt a nagy lehetőségünk, az esély amit keresünk jó ideje.
Elszántan pakol össze és amint Kat elkészül akár így akár úgy, felkapja óvatosan megint, hogy ne veszítse el a tömegben, toronyiránt a lépcső irányába veszi útjukat. Menetközben persze futólag információt gyűjt arról a bizonyos Geldár erődről, mire elérik a város szélét már szinte mindent tudnak a rejtélyes helyről és Maxim is egyre komorabb.
- Ez egyre kevésbé hangzik jól - morogja. - Nem pont erre számítottam hogy földalatti katakombákban kell majd kutakodni mindenféle rémek között és az végképp nem tetszik, hogy más, hozzánk hasonlók is vannak ott. Mi van ha nem mind... jámbor? Nem vágyom rá hogy veszélyeztetve legyél.
Letörli homlokáról a verejtéket, közel sem pihente ki magát, de most erre gondolni sincs ideje cikázó gondolatai között. Amint elhagyják a városhatárt felteszi egyik lábát az ominózus lépcsőre.

- Készen állsz? - néz oldalra húgára.

- Szent szökőkút! - kapaszkodik, saját, emberi ujjaival a szökőkút peremébe, mielőtt még háttal beleloccsanna a vízbe.
Maga sem hiszi el, de ember lett. Döbbenetében anélkül, hogy kiegyenesedne, egyik kezével tovább kapaszkodva, egyiket pedig maga elé megszemlélve ámul. Hiába látja lábait, a ruhákat, a haja fonatát, mégis ökölbe szorítja a kezét és vissza, ökölbe is vissza, mindaddig, amíg képes _valóban_ elhinni, hogy ez megtörtént.
Távoli hangként hallja az öreg bemutatkozását és a szeme sarkából látja a felé nyúló Maxet. Szinte már elmosolyodik, amikor... a vízbe esik. Macskaként. Már megint macskaként.  
- SZENT SZÖKŐKÚT! - ugrik ki olyan szélsebesen, hogy egy nyílvessző is megszégyenülne mellette. Odakint a víz utóhatásaként pánikolt arccal kapaszkodik a kövek alig látható kis réseibe karmaival.
- Hazmuh könyvét... adok én ennek az öregnek olyan Hazmuh könyvét, ha megszáradtam - suttogja már-már mozdulatlanul és némán megfogadja, hogyha valaha is macskája lesz, sosem kényszeríti akarata ellenére vízbe.
Lassan azért összeszedi magát, kirázza bundáját és remegve bátyjára tekint. - Értem én a lelkesedésedet, én is lelkes lennék ha nem lennék ennyire _vizes_ - köpi a szót -, de nem kéne előbb megtudnunk ezt-azt arról az erődről?

 
Az öreg pusztán elmosolyodik, majd bólint. Rövid ideig pillantásával szuggerálja s lányt, mire az egy pillanat alatt felölti emberi alakját, s a hacsak nem ült éppen, akkor oldalt fekve, még az is lehet, hogy ebben a helyzetben lebillen a szökőkút vizébe is.
- Izhets vagyok - mondja a vénember. - Arrafelé vezet utatok.
Az eddig figyelt kőlépcső felé mutat, majd egyszerűen hátat fordít nekik és elnyeli a tömeg. Maxim döbbenten mered Katre, láthatóan szóhoz sem tud jutni, nem éppen erre számított, ilyet még egyszer sem tapasztaltak. Már éppen nyúlna Kat felé, hogy felsegítse, mikor a lány visszaalakul macskává.
- De csak ha végeztetek. Hozzátok el nekem Geldár erődjéből Hazmuh könyvét. - szól valahonnan az öreg hangja, mintha még csak el sem ment volna, de értelemszerűen nem látni honnan szól.
Maxim elkezdi összepakolni holmijaikat.
- Indulunk, húgom. Mégpedig azonnal. Itt a nagy lehetőség.
Nincsenek már kétségei, az öreg segíteni tud nekik, ő pedig megragadja az évek óta hajszolt lehetőséget. Függően attól Kat hogyan járt, türelmesen várja, hogy az felkészüljön, vagy megszárítkozzon.

- Útközben megeheted az ételed maradékát - ígéri a férfi.

- Mondtam én, hogy a törpök keze van a dologban - mormogja, szinte alig használva száját az artikulálásra. Nem mintha úgy gondolná, hogy érdemes rejtőzködni a furcsa - és hátborzongató - öreg előtt, de ez még nem jutott el tudatáig.
Lévén Kat nem túl kellemes találkozásait a mágiával, jó egy éve nem használ már semmiféle mágiát, így nem méri fel ugyan az öreget, de nincs is rá szükség, érzi hogy nem egy akármilyen vénemberről van szó.
Borzongva megrázza magát a sejtelmes mosolyra. - Baaah, kiráz a hideg ha valaki akkor néz rám így, amikor macska vagyok - és valóban, hátán a szőr az ég felé mered. Már rendesen beszél, felesleges titkolóznia, az öreg tud valamit. Nagy nehezen helyére parancsolja farkát és valahogyan szőrméjét is, hogy utána összeszűkült, gyanakvó pillantásával ajándékozza meg.
- Idefigyelj öreg, tudod hányan kecsegtettek már hasonlóval? Ők legalább egy picit bizalomgerjesztőbben festettek... Szóval mielőtt olyan komoly szavakkal dobálóznál, mint a "segítek" és az "alku", esetleg bizonyítsd, hogy tudsz is segíteni!

- Hát... törptanya? Szó se róla makacs egy népség. Nem könnyű ese... - Katre kapja tekintetét. - Hm? Mi a gond?
Elpillant arra amerre Kat is, s ekkor már kiszúrja az idegen vénséget. s gyanakodva méri végig. Nem szólal meg csak megemeli kissé állát, úgy figyeli a vénembert aki aztán nyugodt léptekkel elindul feléjük. Amikor odaér, biztos távolságban áll meg és megnézi őket hunyorogva közelebbről is.
- Geldár erődje nyugszik ott - mondja reszelős hangon. - az elhagyatott elátkozott törp erőd. - kedvesen elmosolyodik. - Ha megtesztek ott nekem valamit, segítek a bajotokon, Lavigne testvérek. De csakis akkor ha megteszitek amit kérek tőletek. Máskülönben nincs alku.
Amennyiben Kat ellenőrizné, csakugyan érezni mágikus kisugárzást az öreg felől. Maxim azonban szkeptikusan kel fel és ellenségesen az öreg fölé magasodik.
- Nem tudom ki vagy vénember és azt sem, hogy honnan tudod kik vagyunk vagy mi a problémánk, de nem kell semmiféle kence vagy varázstárgynak hazudott kacat, tartsad csak meg magadnak, nem vagyunk vevők erre!
Az öreg csak sejtelmesen mosolyog, Kat-et figyelve.

Vigyázva, szinte már óvatos pozícióban helyezkedik el a kapott kendő és a sült kolbász felett, óvatosan harapva egy falatnyit az ételből, semmit sem szeretne jobban elkerülni, mint a bundája összekoszolását. A végén még megint le kéne nyalakodnia magát. Vagy ami rosszabb... megfürdenie, ebben az alakban. A gondolatba is beleborzong.
- Azért lenne benne fantázia, ismerd el - jegyzi meg két falat között. Max szavaira ő is a hegyek felé tekint, de csak hümment. Ha van lépcső és kolostor, hát van lépcső és kolostor, hol érdeklik ezek őt? - Valaki akit már elfelejtettem vagy akire soha nem is emlékeztem mondta hogy a hegység valamikor törptanya volt. Azok vannak olyan bolondok, hogy lépcsőt faragjanak egy hegyre. Biztos építettek egy kilátót is mellé, az az igazi.
Ezzel részéről le is zárta a témát.
Szeretne tovább falatozni, de mindig is megérezte, ha a figyelik, ember alakjában ilyenkor mindig szúrós tekintetett vetett a többnyire férfiakból álló szemlélődőkre és most sem tesz másként, ugyanezt macskaként is megteheti, illik az állatokhoz. Nem mintha félne a lebukástól. Az öregember azonban különös, érez felőle valami szokatlant.
- Öö... miáu? - rángatja meg Max ingét és az alak felé bök fejével, éppen csak hogy bátyja értse mire gondol.

- Semmi esetre sem. Ne alacsonyodj le lopásra. Sajnálom de ezt nem hagynám és nem is fogom - tiltakozik és leterít egy kendőt, arra teszi rá a kolbászt amit Katnek szán. - Tessék, egyél. Jó étvágyat.
Ő nekilát a maga ételének-italának, húga számára kulacsából tölt vizet, nem szereti ha macskaként alkoholt iszik, ezért nem kínálja meg belőle. Elgondolkodva mered a város fölé magasodó hegycsúcsokra, a térkép szerint Geldár hegységnek hívják.
- Csak számomra oly szokatlan ahogy az a hely kinéz? Ha jól látom innen mintha még lépcső is vezetne fel oda. Talán valami kolostor lehet - tűnődik. - Vagy valami nevezetesség, bár akkor meg...
Végül hagyja a dolgot, vállat von. Ő nem nézelődik már ezúttal, csak az ételére figyel és néha Katre sandít, viszont a lány felfedezheti, hogy egy öregember már jó ideje őket figyeli, nem is igazán távol állva tőlük, de nem igazán kifürkészhető az arckifejezése, mintha valamiféle rongyosra használt kámzsát viselne.